The road so far... X.

Október 8-14.

I <3 The Script

A keddi nap volt a hét fénypontja :) A Koncert! Úgy vártam, mint ami sosem jön el. Úgy örültem és hálás voltam, mikor a család elengedett a munkából a koncert miatt, hogy meg sem gondoltam volna, hogy lesz még ennek böjtje. Na jó nem kell ám rögtön rosszra gondolni, de sajnos amilyen jó fejnek tűntek, mikor megkérdeztem, hogy elengednének-e, annyira nem voltak azok, mikor aztán tényleg hamarabb leléptem volna. Ugyanúgy dolgoztam napközben, és mondtam nekik, hogy melyik vonattal mennék, hogy időben odaérjek. Mindenki itthon volt, még apuka is. A kölykök egész jól elvoltak, főznöm sem kellett, igazából semmit sem kellett volna csinálnom. Indulás előtt 15 perccel apuka még megkért, hogy szedjem már ki a szárítógépből a ruhát és rendezzem már el. Teszem hozzá még felöltözve nem voltam. Gondoltam majd vacsi után. Nem akartam összekoszolni vagy valami. Hát azt hittem, hogy agylobot kapok! Mondom, ezt nem hiszem el, hogy még most is szívatnak! Hogy én egyszer sem tudok normálisan elkészülni, időben elindulni. Na mindegy, úgy döntöttem, hogy nem hagyom ilyen embereknek, hogy letörjék a jókedvemet. Úgyhogy gyorsan megcsináltam, amire kért, aztán kocsiba be és irány az állomás. Az úton már hangolódtam a koncertre, találgattam, hogy vajon melyik dalokat fogják majd játszani, és hát levakarhatatlan vigyor ült az arcomon egészen a Radio City Music Hall-ig. Rohantam, mint egy őrült, nem akartam elkésni, és mivel még sosem voltam ott, nem tudtam biztosra, hogy van-e valami időpont, amíg oda kell érni vagy ilyesmi. Katica már bent várt, hamar megtaláltam és mindketten le voltunk nyűgözve, hogy milyen szuper a hely. Már tűkön ülve vártuk Danny-éket, mikor megjelent az elő zenekar. Country zenét játszottak és elég jól, bár a nevükre nem emlékszem. És akkor egyszer csak megszólalt egy ismerős dallam… a Good Ol’ Days az új albumról… és ott álltak ők… The Script… már mindenki visít… és Danny elkezd énekelni. Hát elmondhatatlan érzés volt élőben hallani őket! Az, amikor ott vagy 6000 emberrel együtt a világ másik felén, és mindenkinek ugyanazért dobban a szíve, ugyanabban a pillanatban, és amikor meghallod, hogy „Helloooooo NEW YORK”!!! Áááá, na ilyenkor mondják, hogy minden másra ott a MasterCard! És így igaz, ez egyszerűen leírhatatlan érzés, mindig eszembe jut, amikor hallgatom őket. Még Londonban szerettem meg ezt a szuper ír bandát, amikor is a Hollisterben időztem és felcsendült a már régi abszolút kedvencem a Breakeven. Úgyhogy a mi „kapcsolatunk” Danny-vel már vagy 4éve tart. XD Nem is húzom tovább, ezt ragozni már úgysem lehet. Hallottam az összes kedvenc számomat, megbizonyosodtam róla, hogy a The Script a valaha volt legnagyobb kedvencem és ez már így is marad, Danny egyszerűen imádni való, főleg mikor a Nothing című számnál mondta, hogy mindenki hívjon fel valakit, aztán az első sorokból valakitől elvette a telefont és végig énekelte a számot annak a nagyon szerencsés illetőnek a vonal másik végén... Na és az hogy a Radio City Music Hall-ban eddig csak a legnagyobbak léptek fel, azok, akik tényleg érdemesek rá, azt hiszem elmond mindent :) Na jól van tényleg befejeztem, jöjjenek a képek <3

Danny már az első 5 percben lejött a közönséghez :)

Nem lehet nem imádni, mikor ilyeneket csinál <3

Egy újabb hétvége a barátnőmékkel

Szombat reggel dolgoztam, méghozzá 7.15-től. Egyre jobb, mi? Mindegy, egész jól elvoltunk, anyuka dél után nem sokkal meg is érkezett, utána elkészültem, irány az állomás és 3óra előtt már a Penn St.-ön voltam. Egy órát vártam rájuk, aztán irány Carrie Bradshaw háza. Ez egyike volt azon helyeknek, ahova egyértelműen el kellett mennünk, méghozzá együtt :)

 

Utána elnéztünk Chinatownba. Nekem bejön a piacolás, szeretek nézelődni a forgatagban, de az itteni forgatag és piac, valahogy más. Legtöbbször már emberundorom van, mikor csak hömpölyög előttem a millió ember és hát kínaiakból pedig van bőven, főleg a kínai negyedben :P Na de tök jól elvoltunk, nézelődtünk szuvenírek után, mikor egyszer csak valami dünnyögést hallottam mögöttem. El nem tudtam képzelni miféle élőlény lehet, és mikor megfordultam, láttam, hogy egy apró nénike sutyorog nekem a hátam mögött, hogy ő bizony tud olcsó dizájner táskákat, ha érdekel minket. Ho-hó, nekünk táska?? Ugyan, hát hogy a viharba ne?!! :) Mondta, hogy kövessük, és hamarosan pár utcával lejjebb találtuk magunkat, ahol „nyugisabb" körülmények között lehetett nézelődni/vásárolni. Nagyon viccesek voltak azok a ferde szeműek, ahogy egyfolytában pásztázták a terepet, és amint megláttak valami gyanúsat, már pucoltak is el onnan. Tisztára, mint mikor Rómában az Angyalvár környékén rohangáltak a csokik egyik oldalról a másikra. :) Na de sikerült a vásárlás, alkudtunk ám rendesen (na nem én, mert én nem tudok :P) és az eredmény egy szuper MK táska és egy Tiffany fülbevaló :) Ez után elmentünk a Brooklyn hídhoz, ami nem volt onnan messze. Át nem sétáltunk rajta, csak egy darabig mentünk, ahonnan lehetett fényképezni. A kilátás egyszerűen gyönyörű, lélegzetelállító, főleg hogy akkor sötétedett és a város már fényárban úszott…

Onnan visszamentünk Manhattanbe a Grand Central állomásra. Már régóta meg akartam nézni, és ha már reggel filmes helyszínnel kezdtünk, akkor fejezzük is be azzal ;)

Spotted at Grand Central, bag in hand, Serena van der Woodsen. Look like our very own "It" girl is back.

xoxo gossip girl

Végül visszasétáltunk a Penn St.-re, ott kajáltunk a Taco Bell-ben, majd irány haza. 
Vasárnapra egész napos program volt megbeszélve, méghozzá Montauk városába. Ez rajta volt a bakancslistámon, úgyhogy nagyon örültem, mikor barátnőm elhívott magukkal. A reggel elég kacifántosan indult, mert nem is én lennék, ha nem :) Egy percem volt a vonat indulásáig Babylonba, onnan átszállással mentem volna Patchogue városkába. Bizony csak volna, ugyanis miután megvettem a reggeli kávémat, gondoltam megnézem akkor, hogy melyik vágányról megy a vonat, és itt volt a bibi. Nem indult. Vonat. Valami javítások folytak egy szakaszon, így pótló buszok jártak Bay Shore-ig, amiről én persze nem tudtam. Még jó, hogy megkérdeztem az információs pultnál a nénit, aki közölte velem, hogy épp most ment el a busz. Hát mondom az akkor f@sz@. De pont jött néhány ott dolgozó, aki mondta, hogy igen lekéstem azt, amelyik épp most ment el, de ha nagyon sietek, akkor talán elcsípem a másikat. Én csak pislogtam körbe magamon, hogy jaja, persze, hogyne, megyek én, aztán elvezettek egy kisbuszhoz, ahol egy idősebb bácsika vitt el engem és négy másik fiút Bay Shore-ig. Mikor beléptünk, mindenkinek tátva maradt a szája, a fiúk egyből: „You gotta be kidding me!”- ami kb. annyit tesz, hogy „ez most komoly?” Ugyanis a kisbusz, nem ám csak egy sima kisbusz volt, hanem egy fullos parti busz! Én is csak mosolyogtam, aztán elindultunk. A fiúk kényelembe helyezték magukat, mindenki vigyorgott. Na de mikor az egyik srác akkorát pattant az ülésen, hogy leesett a padlóra, mindenki el kezdett röhögni. A sofőr bácsi igyekezett, hogy elérjük a csatlakozást és hát az utak nem mindenhol töklétesek :) Végül megérkeztünk, gyorsan felszálltam a vonatra és kb. fél óra múlva már ott is voltam. Barátnőm férje és az ő nagynénje jött értem, és mentünk hozzájuk. Ott elidőztünk egy kicsit, aztán irány Long Island legvége. Montauk egy nagyon régi település, ahol az amerikai őslakosok több, mint 4000 évig éltek. A 17. században egy holland felfedező vetette meg lábát, első fehér emberként. Kelet Hampton legnépszerűbb része, rengeteg turista célállomása. Hat közpark, egy halastó és egy szörfölésre alkalmas tó található itt. A Montauk Point nemzeti parkban látható a híres Montauk világítótorony, amit Geroge Washington elnökségének idején építtetett az Egyesült Államok 2. Kongresszusa. Csak így röviden, tömören.

Ahhoz képest, hogy október volt, az idő eléggé kedvezett nekünk. Talán az egyetlen kifogásolható, hogy nagyon nagy volt a szél. De hát ez nem meglepő az óceán partján. Először elmentünk a világítótoronyhoz. Ott elidőztünk kicsit, be is mentünk, aztán csodáltuk a tájat. Egyszerűen lélegzetelállító volt a látvány. Gyönyörű hely!

Később lementünk a partra, sétálgattunk, nézelődtünk, fotóztunk, amíg barátnőm férje és a rokona megmártóztak a vad októberi óceánban :) Amint megvolt a frissítő fürdő, visszaindultunk a városkába, hogy együnk valami finomat. Valami finomat?? Ó, te jó ég, hát az egyszerűen szuper volt. Egy kis vízparti étterembe tévedtünk be, és mivel ez egy halászfalu/város, egyértelmű volt, hogy valami tengeri herkentyű lesz a tányéromon :) Csakis ilyen helyen érdemes kipróbálni a tenger gyümölcseit, mert elég nagy a valószínűsége, hogy itt úgy megcsinálják, ahogy kell, és nem fogsz csalódni. És én nem csalódtam egyáltalán!

Kaja után kicsit megpihentünk, aztán irány vissza. 8 körül értünk a rokonokhoz, és így pont lekéstem a vonatot. De ennek köszönhetően még eltölthettem kb. még egy órát barátnőmmel, aztán kivittek az állomásra, ahol nagy nehezen fájdalmas búcsút vettünk. Na de mikor kerestem volna, hogy hol a vonatom, az bizony nem volt kiírva sehol. Összenéztünk, hogy akkor most mi van. Én bamba, eszembe sem jutott, hogy esetleg lehet megint valami fennakadás, ahogy idefelé is volt. De aztán gondolkodtam, hogy az jóval odébb volt, szóval nem értettem, hogy miért nem jön az én vonatom. Tanakodtunk, tanakodtunk, aztán megkérdeztem valakit, aki szintén nem tudta, hogy mi okból törölték (ő is arra várt), de a legközelebbi csak kb. másfél-két óra múlva jön. Hát mondom ez csodás! Vártunk egy darabig, aztán mondtam barátnőmnek, hogy menjenek csak nyugodtan, mert nekik még pakolni kell, egész nap úton voltunk, én majd elleszek, ne aggódjon. Úgyhogy még egyszer fájdalmas búcsút intettünk egymásnak, aztán ők eltűntek a sötétben, én pedig vártam a vonatot. Hál’ istennek a következővel nem volt gond, de elég későn értem haza. Otthonról még dobtam egy sms-t, hogy épségben hazaértem, aztán hulla fáradtan zuhantam az ágyba...

Egy újabb szuper hétvégét tudhatok magam mögött, méghozzá jó barátokkal a világ egyik végéről, a világ másik végén. Egyszerűen hihetetlen, mikor visszagondolok. Hihetetlen, hogy két teljes hétvégét töltöttünk együtt, és olyan hamar eltűnt az egész, mintha nem is csak most lett volna. Annyira jó érzés volt együtt sétálni New York City utcáin, együtt szívni magunkba a várost, ami sosem alszik, együtt csodálni Manhattant az Empire State Building tetejéről, együtt állni Carrie háza előtt, röhögni magunkon, mikor próbáltunk alkudozni a kínai negyedben, együtt tölteni egy csodás vasárnapot az óceán mellett és a többi és a többi… Köszönöm!

xoxo E

The road so far... IX.

Október 1 – 7.

Hétfőn a szokásos délutáni kezdés helyett, a napom 7.30-kor indult. Apuka túlórában dolgozott, így nekem kellett vinni a kölyköket a buszhoz. A felkeléssel nem is volt probléma, de Jillian megint úgy döntött, hogy megkeseríti a napomat. Nem volt ez másképp szerdán sem. Miért ne pont akkor, mikor a legjobban kellene sietnünk a zenés színház és a gimnasztika miatt. Pénteken cseréltek: reggel Emma nyomott le egy akkora vergődést 7.30-kor a ruha miatt, hogy 20perc folyamatos ordítás és vergődés után ráordibáltam (de elég rendesen), hogy most már aztán elég volt. Be is kussolt, aztán csak utána vettem észre, hogy az összes ablak tárva-nyitva, tehát jószerével az egész utca hallotta a hangomat hajnal 8-kor! Ooops :P Nagy nehezen aztán szállítottam a kölköket a buszoz, utána taxiba pattantam, hogy felvegyem a kocsit az állomásról és irány Westfield. Este pom-pom edzés, megint 8-ig tartott, fél 9-re értünk haza (elvileg ekkor végeznék), és ugyanúgy nekem kellett fürdetni, anyuka megint nem csinált semmit! Azt hittem felrobbanok. De nem érdekelt, amint kész lettem a kölykökkel, szélsebesen nekiálltam én is készülődni, és 10-re már teljes harci díszben vártam Justyna hívását, ő viszont csak 11körül jelentkezett. Nem akartam sokáig kimaradni, mert szombat reggel fontos találkozóm volt a City-ben :) Szóval Tom jött értünk és mentünk a Lily’s-be. Tök jól elvoltunk, mindenki jól érezte magát, ismerkedtünk, italoztunk, én még egy telefonszámot is kaptam valami Chris-től. Egész jól nézett ki, mondta, hogyha úgy érzem, hívjam fel, elvinne vacsorázni… Később egy nem oly jóképű, de olasz gyerek jött oda dumálni, és hát én majd megszakadtam rajta a röhögéstől. Csak úgy dőlt belőle a hülyeség, ott nevettünk rajta. Aztán addig-addig, míg végül majdhogynem zárásig voltunk. Ennyit a nem-akarok-sokáig-maradni dologról. Tom jött értünk, 3körül értem haza hulla fáradtan.

Szombaton a City-ben volt találkám, méghozzá az én drága barátnőmmel otthonról, aki eljött a férjével házassági évfordulót ünnepelni, és akkor már a kellemest a hasznossal alapon, engem is meglátogatni :) Már napok óta nem tudtam aludni rendesen, annyira izgultam és vártam már őket. Mint mikor régen kirándulni mentünk az osztállyal és teljesen mindegy volt, hogy milyen későn feküdtem le, reggel már korán kidobott az ágy. Vagy mikor annyira izgulsz valami miatt, hogy egyszerűen képtelen vagy elaludni, mert a gondolataid ezerfelé rohannak és lehetetlen kikapcsolni. Szóval néhány órás alvás után nem is voltam annyira mosott sz@r, mikor Edit hívott fél 9-kor, hogy mi a stájsz. Mivel direkt kivettem a teljes hétvégémet, így nem kellett dolgoznom, és mivel már ébren voltam, lassan el kezdtem készülődni. 11.30-kor anyuka kivitt az állomásra és 1órakor már a Penn Station-ön kanalaztam a finom leveskémet. Editék csak 4óra körül érkeztek, de mivel én már készen voltam és nem akartam hallgatni a kölyköket otthon, gondoltam inkább NYC-ben ütöm el azt a pár órát. Ebéd után Starbucks, ott olvastam egy jó darabig, aztán elindultam a kijárat felé, hogy ott várjam őket. Mint egy kisgyerek, aki a Télapót várja, úgy álltam ott a mozgólépcső tetején :) Aztán végre megjelent két ismerős fejbúb és akkor már megvolt az öröm-boldogság :) Kb. mint a filmekben, úgy ölelkőztünk össze barátnőmmel, ott a Penn Station forgatagában. Alig hittem el, hogy végre itt vannak, és majdnem olyan érzés volt őket várni, mintha csak a családom érkezett volna. Hoztak nekem egy kis friss, hazai, európai levegőt, amire nem is tudtam, hogy ennyire szükségem volt. Gyors kaja után a Times Square felé vettük az irányt. Konkrét tervünk nem volt idő szűkében, úgyhogy gondoltuk csak elnézünk néhány nevezetességhez itt a környéken. Így esett, hogy a Times Square után elmentünk a Rockefeller Centerhez, a Radio City Hallhoz, sétáltunk az Ötödik sugárúton, lovas kocsikáztunk a Central Parkban, aztán visszafelé megálltunk egy kávéra a Rockefeller Plaza mellett és vissza a Penn Stationre. Elmondhatatlanul jó érzés volt velük együtt sétálgatni New York utcáin, látni ugyanazt az érzést a barátnőm arcán, ami az enyémre is kiült, mikor először léptem ki a Penn Stationről. Ááá, hihetetlen :)

Vasárnap 11-re beszéltük meg a találkát a Penn Stationre, utána megreggeliztünk a Dunkin Donutsban és uccu neki. Sok tervünk lett volna erre a napra, de sajnos az időjárás nem kedvezett nekünk és Editéknek időben vissza kellett érniük a rokonokhoz, mivel a hét további részét máshol töltötték, majd csak a következő hétvégére jöttek vissza NYC-be. Szóval először az Empire State Building volt terítéken, de sajnos a ködös-esős idő miatt nem volt olyan gyönyörű a kilátás, bár meg kell mondjam, szerintem a Top of The Rock-ról sokkal jobb és szebb volt minden. És nem csak az időjárás miatt.

Mindegy, így is élveztem/élveztük. Egy gyors kávé az Empire alatt, aztán kulturálódni mentünk, méghozzá a Metropolitan múzeumba.

Barátnőmék itt célirányosan mentek megnézni, ami a listájukon volt, és mivel nem tartott az egész fél óránál tovább, a múzeum pedig egy óra múlva zárt, én nem akartam feleslegesen kiadni 25dolcsit (nekik ingyen volt a NYCitypass-szal), és eleve úgy terveztem, hogy majd egy napot itt biztos eltöltök :) Szóval megvártam őket az előtérben, aztán mivel nagyon elszaladt az idő, már nem mentünk el a Szabadságszoborhoz, hanem csak vissza a Penn St.-re. Ott elbúcsúztunk a következő hétvégi viszontlátásig, aztán mindenki haza.

xoxo E