Augusztus 06 – 12.
Amilyen boldogsággal telt a vasárnapom, olyan borzalmasan
indult a hetem. Meg sem álmodtam volna, hogy így fogom magam érezni, de a
csalódottság és az, hogy mindig ugyanazzal az emberekkel voltam körbevéve mióta
megérkeztem, ez mind már annyira nyomott, hogy tényleg csak nagyon kevés
hiányzott ahhoz, hogy ne bukjak ki. Apuka kitalálta, hogy nekem bizony kell egy
itteni személyi igazolvány. Először azt hittem, hogy a jogsit is meg akarja
velem csináltatni, de tudtam, hogy NY államban nem kell itteni. Szóval
elindultunk reggel a helyi DMV-be (itteni Ocsmányiroda féleség) és apuka azt
mondta, hogy akkor én vezetek. Mondom jó, szuper, akkor egyből a mély vízbe.
Most először vezettem teljesen automata kocsit, és gondoltam, miután beülünk,
apuka majd szépen elmondja mi hogy merre működik a kocsiban… ehelyett totál
idiótának nézett, és látszott rajta, hogy ki van akadva, amiért eleinte még
kerestem a kuplungot és bizonytalanul indultam el. A nap további részét inkább
nem részletezném, de majdnem végig úgy kezelt, mint egy hülye kisiskolást.
Túltettem magam rajta, de kérdem én, honnan a jó fenéből kellene tudnom
valamiről, hogy hogyan működik, ha még életemben nem vezettem automataváltós és
egyáltalán ilyen kocsit?! Londonban is vezettem, és érdekes módon ott ment egyből a dolog, pedig ott még nehezebb a másik oldal miatt. És tudtam mindent, mert volt, aki elmagyarázta, megmutogatta a dolgokat! Később anyukával beszélgettünk és
megjegyeztem neki, hogy egyáltalán nem ezt vártam volna apukától, hanem azt hittem,
hogy majd elmutogatja mi hogy van abban a kocsiban. Próbálta védeni, hogy apuka
utál a DMV-be menni, mert akkor a fél napot ott kell tölteni annyian vannak, és
hogy biztos emiatt volt ideges, de könyörgöm, nem én akartam azt a hülye ID-t!
Ja, amúgy tökre kacagtam, mert végül nem csinálták meg, ugyanis nem volt Social
Security kártyám. Eleve esélyem sem volt kiváltani, mivel rögtön nyaralni
mentünk, és azóta ez volt az első napom igazából itt…
Kedden mentünk gimnasztikára anyukával meg a kölykökkel és
figyelnem kellett az utat, hogy merre van a hely, ahova majd később mindig
hoznom kell a kölyköket. És igen, még GPS-ük sincs, úgyhogy minden útirányt meg
kell jegyeznem, és én magam leszek a GPS. Szuper! Egyébként hál’ Istennek jó a
tájékozódási képességem, és ha már legalább egyszer voltam egy helyen, akkor
utána már odatalálok, de azért jobban örültem volna, ha van GPS és biztosan
tudom, hogy merre kell menni. Délelőtt gimnasztikán voltunk, délután pedig
jóformán a házban rohadtunk. Estére beállítottak nagyapóék, anyuka szülei,
akiktől néhány napja jöttünk el. Elvileg másnapra várták őket, de valamiért már
este megjöttek Eugene-nal (unokatesó). Mindenki meglepődött, én a legjobban,
mert nem is tudtam róla, hogy jönnek. Vagyis hallottam, hogy beszélték, hogy
majd jönnek, de hogy már ilyen hamar, azt nem tudtam.
Estére elkezdtem
köhögni.. már megint az a száraz köhögés tört rám, olyan, amikor nem tudod abbahagyni,
nem szakad fel semmi, de folyamatosan érzed, hogy köhögnöd kell.
Szerdán elmentünk apukával kiváltani a Social Security
kártyát. Már előre féltem a naptól, de valószínűleg anyuka beszélt a fejével,
mert meglepően normális volt (bár néha becsúszott egy-egy
szájhúzogatás/szemforgatás) és miután végeztünk, az épület mögötti nagy
parkolóban mentem pár kört, hogy szokjam, nincs kuplung. Ez alkalommal elmondta
a dolgokat nagyjából, úgyhogy ment is a dolog. Mondtam is neki, hogy 10 éve van
már jogsim, tudok vezetni, csak ha egyszer ez teljesen más, mint amilyenhez én
hozzá voltam eddig szokva, akkor nem várhatja el, hogy egyből megy csettintésre. Egyébként sok mindenről már értesültem másoktól, pl. hogy a piros
lámpánál, ha nem jön semmi, akkor lefordulhatsz jobbra. Ezt egyikőjük sem
mondta, pedig szerintem fontos lenne, mivel Európában nálunk ez nem szokás. Na mindegy, ez a nap hál’ Istennek nem
volt olyan katasztrófa, mint a hétfő.
Csütörtökön reggel balett órája volt az egyik lánynak,
majd utána mind a hármójuknak hip-hop. Megbeszéltük, hogy akkor most megyek
anyuka után, hogy szokjam a kocsit és a magamban való vezetést.
Roppant élveztem és hát ment is simán minden. Mikor hazaértünk, a postaládában
volt egy nekem szóló levél. Én úgy meglepődtem és úgy megörültem, hogy csak
na. Rögtön bontottam is ki, és az első host családom küldött nekem szülinapi
kártyát Londonból. Azt hittem rosszul látok, nem is vártam tőlük, de nagyon
kellemesen csalódtam, és este írtam is egy köszönő üzenetet. Nagyon jól esett
az a lap, feldobta a napom további részét :)
 |
| Azért hiányoznak na :) |
Anyuka látta, és kérdezte, hogy mi
az, mondtam, hogy az első családomtól kaptam a szülinapomra. Kérdezte, hogy
mikor van, és tök vicces, hogy ugyanakkor van az ő anyjának is. Én azt már
tudtam, mert mondta korábban, és, hogy majd este jön hozzánk az apjának az anyja
meg valami nagynéni, és még tortát is megálltunk venni hazafelé jövet. Este
aztán felvágták a tortát, énekeltük a nagyanyónak a boldog szülinapot, utána
pedig nekem is elénekelték, mivel hogy egy napon születtünk…
Pénteken reggel a nagyszülők és Eugene hazamentek, mi pedig úszásra
a kölykökkel.
Azt hiszem még nem sok mindent mondtam a 'gyerekeimről' :) Szóval, a
kedvencem, Emma. Ő bújt ki elsőnek anyuka hasából. Hosszú, barna hajú, halk
szavú, nagyon szép, igazi kis angyalnak néz ki. De tud ám olyan ördög is lenni, hogy csuda.
Szereti a lányos dolgokat, mindent, ami hercegnős és rózsaszín, de az asztalnál
rosszabb, mint egy malac. Mindig odajön hozzám, megölelget, és olyanokat mond,
hogy „Edina, te vagy a legjobb/legszebb csaj a városban” vagy pl. „Szeretlek”,
„ Te vagy a legjobb szakács” és még hasonlók. Jillian, aki másodikként jött.
Hosszú, göndör, és majdnem vörös hajú. Azt hiszem, itt úgy hívják, hogy
strawberry blond (eper szőke).. Róla már a fényképek alapján is sugárzik a
sunyiság, a rosszaság, a szeme sem áll jól. Eleinte kellemesen csalódtam benne,
mert tökre kedves volt velem és úgy éreztem, hogy kedvel, de idővel aztán
megmutatta a foga fehérjét :) Ő inkább az a fiús lány típus, de szereti a hercegnőket
is és a kedvenc színe a lila. Vele sokat veszekszek, néha legszívesebben olyat
adnék neki, hogy... viszont ő is sokat ölelget, kéri, hogy csináljam meg a
haját, stb. Jack pedig, aki utolsóként érkezett. Szőke haja van, nagyon cuki
pofija és irtó vicces hangja. Ő a legkisebb, és mondhatni a legelnyomottabb is
egyben. Anyuka mondta, hogy a lányok mindig „kínozták” szegényt, és most is
látom ezt. Szegény mindig jön árulkodni, hogy az egyik ezt csinálta, a másik
azt csinálta, és persze egy idő után már nem tudnak hárman együtt játszani.
Valaki mindig elkezdi piszkálni a másikat. Szegény fiam glutén mentes diétán
van, úgyhogy nagyon oda kell figyelnem, nehogy ugyanazt a kenyeret vagy tésztát
adjam neki, mint a többieknek. Egyébként szeret bányászni egész nap (főleg az
orrjárataiban), és ő a legsegítőkészebb hármójuk közül. Mindig segít elrakni a
játékokat, többször mondja, hogy köszönöm/kérem és velem legtöbbször normális.
Nem szeret veszíteni, így amikor társasozunk, vagy valami olyat játszunk, ahol
ő kerül ki legutolsónak, akkor teljesen kiakad, elrohan sírva, ordítva, hogy
nem ő nyert, hogy ő sosem nyer. Nagyon vicces, én már csak nevetek rajta.
Szóval vissza a pénteki naphoz. Kicsit korábban érkeztünk az
úszásra, így leültünk egy padra, a kölykök meg játszottak a játszótéren.
Beszélgettünk anyukával, mikor mintha magyar szó csapta volna meg a fülemet.
Oldalra néztem, két nő beszélget angolul. Mondom, biztos csak megint
képzelődöm. Mikor hiányzik az otthon, a család, képes az ember magyar szót
beleképzelni a beszédbe, ilyen előfordult Angliában is. Most is annak véltem.
De aztán megint hallottam és mondom, én bizony megkérdezem. Odafordultam és
megkérdeztem őket, hogy van-e valami esély rá, hogy magyarul hallottam őket
beszélni. Erre már magyarul kaptam a választ, hogy bizony, mivel ők magyarok.
Na, akkor aztán gyors bemutatkozás, ki honnan jött, és azt hittem az agyam
eldobom. Kérdezte a néni, hogy merről jöttem otthonról. Általában Nyíregyházát
mondom, azt valamivel jobban ismerik, jobban be tudják azonosítani helyileg.
Erre elmosolyodott az idősebb néni, Ági, hogy ő bizony pár hete jött vissza
Magyarországról, mert volt otthon látogatóban, méghozzá Nyíregyházán. Hát
mondom tényleg kicsi a világ. Aztán mondta, hogy az Ószőlő utcán lakott/lakik
még ott rokona, őket volt meglátogatni. Azt hittem besírok! Mondom ilyen tényleg
nincs. Az első igazi hetemet töltöttem Amerikában és máris magyarokkal
találkozok, méghozzá olyan valakivel, aki néhány hete abban az utcában járt,
amit én is ismerek. Beszélgettünk egy darabig, közben megkezdődött
az úszás is. Kati, Ági lánya hozta a gyerekeit úszásra. Szóval Ági mesélte,
hogy kb. 46 éve él Amerikában, van 4 gyereke azt hiszem(Kati már itt született). Ő 73 éves, ha jól
emlékszem (a dédunokája majdnem velem egyidős), de komolyan mondom, hogy egyáltalán nem néz
ki annyinak. Mondta is, hogy el volt szörnyülködve, hogy otthon mennyire meg
van mindenki öregedve, mindenkinek van valami baja, betegsége és látni az
arcokon az aggódást. A lánya sem nézett ki annyinak, mint amennyi. Nagyon
aranyosak voltak és jókat mosolyogtam rajtuk. Ugyanis annyi év után, már nagyon
érződött, hogy törik a magyart és végig vegyesen beszéltek. Pl. mondta Kati,
hogy „Ja, igen, olvastam a newspaper-ben”. Hát én olyan jót kacagtam. Jól
elbeszélgettünk, megadták a telefonszámukat, és mint kiderült, tök közel laknak hozzám.
Hát ez a találkozás feldobta ismét egy napomat :)
A délután folyamán a kölykök
új kocsiülést kaptak. Eddig bébi ülésük volt, most pedig normális, 5éveshez
valót kaptak. Abból az apropóból, hogy szombaton apuka tesójánál alszanak, és
bizony kellett nekik egy normális ülés, amiben a tesó haza tudja őket hozni.
Szóval nekiálltunk üléseket cserélni. Had ne mondjam, milyen szuper izgatottak
voltak a kölykök, hogy új ülésük lesz. El nem eresztették a kezükből, sőt mikor apuka
beszerelte mindet, menni kellett velük egy kört. Nagyon viccesek voltak. Este
pedig megvolt az első közös megbeszélés a tanácsadóval. 6-ra jött Nancy
előzetes egyeztetés alapján, és persze apuka előtte 15perccel lett kész a
vacsorával. Még javában ettünk, mikor szegény nő megérkezett. Olyan kellemetlen
volt a szitu, plusz a kölykök teljesen megőrültek. Olyan rosszak voltak, hogy
hihetetlen. És akkor próbáljon meg az ember odafigyelni, hogy mit mond a másik.
Első benyomásra kedvesnek tűnt a tanácsadó, bár utólag kiderült, hogy nem
valami segítőkész, ha szükség van rá. Legalábbis ezt mondta az előző csaj. Én
meg mondom, majd kiderül a későbbiek folyamán… Kaptam listát a közelben lévő
sulikról, de sajnos egyiknek sincs művészeti része, vagy kifejezetten fotós
szakja. Majd meglátjuk.
Most kaptam meg az első szabad teljes hétvégémet. Hová is
mehettem volna, ha nem a Westfield bevásárló központba (igen, itt is van egy,
nem csak Londonban) és ott is egyenesen a Hollister-be :) Ez alkalommal csak,
szétnéztem, teleszívtam magam az illattal, felmértem a terepet, ugyanis kisebb vagyont kellett kiadnom a hülye
telefonra. Mivel a szülők egyre többet mondták, hogy kéne telefon sürgősen az
iskolakezdés előtt, gondoltam minek várjak tovább, teljesen mindegy mikor adom
ki azt a pénzt. Szóval visszamentem a sráchoz, aki legutóbb ajánlotta a 25$-os
bizniszt, és mondtam neki, hogy akkor most megvenném. Ez a 25$ korlátlan hívást
és sms-t foglal magában, amihez vennem kellett egy telefont. Na már most, a
leggagyibb is 70$-nál kezdődött, a második legolcsóbb pedig egy BlackBerry-re
hasonlító Samsung készülék volt 88$-ért. Így ezt választottam és összesen
került cakom-púder 140$-ba. Mint akinek a fogát húzzák, úgy adtam oda a pénzt
:( Kérdezte a fiúka, hogy kérek-e tokot rá, mondtam, hogy nem kell annyi
pénzért, jól van az így is nekem, erre mondta, hogy akkor ajándékba ad egy színes
szilikon hátlaptokot/védőt (vagy hogy hívják..) Mondtam, hogy akkor választhat
ő színt, így kaptam egy lilát :)
Hogy enyhítsek fájdalmamon, megfordultam még néhány
üzletben, itt a végeredmény :)
 |
| Ruha: H&M, Cipő: Mandee |
Aztán beültem a Starbucksba és beszéltem tesómékkal iPod-on.
Tök fura volt, hogy ők buliba készülődtek, nálam meg még kora délután volt.
Nagyon jó volt látni őket, beszélni velük. Olyan irigy lettem, mikor
újságolták, hogy találkoztak Gyurta Danival a városban… és én pont ilyenkor nem
vagyok Londonban, ez nem igazság :( Utána skype-oltam egyet Anyukámmal is, majd
irány haza. Istenem, de jó volt a csendre belépni a házba.. végre nem visítozás
fogadott, hanem csend és nyugalom, mivel a kölykök apuka tesójánál aludtak. Így
vasárnap is nyugodtan keltem ki az ágyból 10.30-kor. Anyukával tök jót
beszélgettünk a terhességéről, hogy mekkora volt a hasa, hogy bírta a
terhességet; a kisfiú allergiájáról, hogy hogyan jöttek rá, hogy glutén
érzékeny; a Paullin előtti kolumbiai csajról, aki kb. 2hónapot volt velük, de
nem bírtak többet, mert totál őrült volt a lány. Legalábbis ő ezt mondta, és
elég durva sztorikat is mesélt, hogy miket csinált a csajt. Nem tudom, hogy így
volt-e vagy sem, de van rá esély, ugyanúgy, ahogyan a családok is lehetnek
szemetek. Egyik fél sem tudja meg, amíg össze nem kerülnek…
Aztán felajánlotta, hogy elvisz a kocsihoz az állomásra
(apuka reggel azzal ment dolgozni és mindig az állomáson hagyja) és van itt a
közelben egy kis beach, ha gondolom elmehetek oda. Adott útirányt, de egyébként
nagyon egyszerű volt megtalálni. Szóval felvettük a kocsit, én követtem
anyukát, hogy tudjam, merre kell menni GPS hiányában, majd én elfordultam haza,
ő meg valahova elment dolgára. Otthon gyorsan összeszedtem egy kis ’bícselős’
cuccot, aztán elindultam. Először a közeli kis üzletek, boltok felé vettem az
irányt. Ez nem kifejezetten pláza/bevásárlóközpont, hanem csak egy helyen
van összegyűjtve több üzlet, de mind különálló épületben. Útközben elnéztem a
beach felé, hogy tudjam, hogy hol és hogyan fogok tudni parkolni. Mit ne
mondjak, elég sz@rok a lehetőségek… Utána szétnéztem az 1$-osban (úgy
megörültem, hogy itt is van), majd a K-mart következett, ahol vettem naptejet.
Vagyis inkább spray-t, merthogy ez ilyen fújós. És 50 faktoros :) Mivel nem
sokat ettem még aznap, így beugrottam aaa ….……. igen, a Mekibe, igénybe vettem a
pár százas ajánlatot és mivel fagyi nélkül nem hagyhatom el a helyet,
lecsúszott egy Oreo kekszes McFlurry is :) Aztán vissza a beach-re (4-re értem
oda), ahol még vagy tízszer körbekocsikáztam, mire találtam egy helyet, ahova
nem volt tábla kirakva, hogy itt nem lehet parkolni. Nagyon biztosra akartam
menni, hogy ne büntessenek meg, mert rossz helyen parkolok. Senki sem akar
felesleges 100$-okat kipengetni. Úgyhogy leraktam a kocsit, és kb. 15percet
gyalogoltam, majd megcsapott a sós levegő, és megláttam a partot, az óceánt.
Egyből eszembe jutott, hogy miért is vagyok én itt Amerikában :) Gyönyörű kép
tárult elém, tátva maradt a szám. Az óceán egy csoda. Ez a rész nem a nyílt
óceáni partszakasz, hanem az öböl része, de akkor is. Nagyon szép. Sirályok a
homokos-kavicsos parton, emberek napernyőkkel, gyerekek a parton/vízben, vízi
mentő a madár lesen, a sós víz, a sós levegő, a szél…
 |
| Csak az iPod volt nálam és valamiért a képek fura színűek lettek és nem tiszták |
Utóbbinak örültem nagyon,
mert azt mondják, hogy a szél jobban barnít. Arra pedig nagy szükségem volt,
mert sürgősen el kellett tüntetnem a rám sült rövidnadrágomat, ami nem is
akárhogyan látszott a combomon :) Lepakoltam közel a vízhez, majd meg is
mártóztam. Te jó ég, a víz valami iszonyat szuper volt! Tökre langyos volt és gyenge
hullámok jöttek-mentek. Az alja és a partja már nem volt ilyen kellemes. Nagyon
kavicsos volt és a víz rengeteg hínárt meg mindenféle zöldet mosott a partra.
De ettől eltekintve nagyon hangulatos kis öböl. Van étterem része, a
gyerekeknek vízi park kialakítva, a homokban kisebb játszótér. Tetszett, hogy
nincsenek sokan és közel van. Apuka este 6-7-ig dolgozott, még előtte
hazaértem, de végül nem kellett a kocsi, anyuka ment érte.
xoxo E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése