Na jó, viccet félretéve, így van, lematcheltem a 19-es számú családdal. Szóval amint az előző bejegyzésből kiderült, február 28-án kopogtatott a család, a match pedig hivatalosan március 8-án történt. Azért hivatalosan, mert ekkor kaptam meg a gratulációt emailben az APIA-tól. Először csak megjelentek az adatlapomon, mint érdeklődő család, de nem jött email, és ugye se esszé, se kép nem volt látható. Úgyhogy másnap délután én írtam nekik egy emailt, hogy érdekelne a dolog és szeretnék többet megtudni róluk, aztán léptem a gyerekért a suliba. Munka után ültem a géphez. 4 nem fogadott skype hívás és 1 olvasatlan email fogadott. Az történt, hogy mikor elküldtem az üzit, én rögtön léptem is, de az apuka meg éppen gépközelben volt és írta, hogy most tudnánk beszélni és hívott is. Visszaírtam neki, hogy bocsika az elmulasztott hívásért, de dolgozom, és hogy esetleg másnap tudnánk beszélni itteni idő szerint (London) délután 1 és 4 között. Ott szobroztam a gép előtt, végül negyed 4kor hívott. Sokkal több mindent nem tudtam meg tőle, többnyire ő kérdezgetett, de mondta, hogy a feleségével is kellene beszélni, csak hogy ő meg sokáig dolgozik. Vagyis itteni idő szerint az már nagyon késő. Normál helyzetben nem lenne gond a sokáig fent maradással (főleg mikor úgy döntök, h pl. újrakezdem nézni a Grace klinika 8évadát vagy az Odaát 7évadát, csak úgy light-osan tudjátok :P és még sorolhatnám). De amikor másnap dolgozol, a te szobád a kölykök mellett van, papírvékony falakkal körbevéve.. háát... ja, és ki ne felejtsem a fergeteges nyelvtudást, ami marad a nap végére.. mikor hulla fáradt vagy és zsong a fejed, és a legkevésbé vágysz arra, hogy még éjfélkor is idegen nyelven bájcsevegj. Lényeg a lényeg, hogy összehoztuk a skype dumát hétvégére. Jól elbeszélgettünk anyukával, elmondta a dolgokat, kérdezgetett, én is kitértem néhány kérdésre, láttam a gyerekeket is.. Anyuka készségesen felajánlotta a jelenlegi lány elérhetőségét, amit nagyon meg is köszöntem, és elmondta, hogy eddig 2 au pairük volt, mind a kettő 2 és fél évig maradt velük. Ez nagyon megfogott, hisz akkor a gyerekek még kisebbek voltak, és ha ennyit kibírtak velük, akkor valamit csak jól csináltak :) Na meg ahogy mindenki mondja, megérzi az ember, h melyik lesz az a család, az igazi. Itt is így volt. Tetszett h olyan emberiek, mondhatni átlagosak és igaz nem akartam kicsiket, de legalább szeptembertől suliban lesznek, úgyhogy nem bántam..
Szó mi szó, eléggé elkeseredtem, amikor a new jersey-i család nem jött össze. Mikor már alább adtam az elvárásokból és megbékéltem vele, hogy macskákkal kell együtt élnem, mikor mindent szépen átgondoltam és letisztáztam magamban, hogy igen, ez egy olyan család amilyet kerestem., akkor hirtelen: huss, köddé váltak. Mindig azt mondtam, hogy New York City közelébe szeretnék menni és akár másfél-2órán belüli megközelíthetőség még belefér, hiszen NYC vágyaim netovábbja. ’A város’, ’A helyszín’, ’A világ közepe’. Hibáztattam magam, hogy minek kellett eddig húzni az időt (az akkori csajjal is szerettem volna beszélni, hogy ő hogy érzi ott magát és a macskák elszállásolását akartam igazából megtudakolni :) ), de visszagondolva nem is húzódott az olyan sokáig. A skype beszélgetés után ők elmentek a hosszú hétvégére és mikor visszaértek, akkor írtam is nekik, hogy mi újság, hogy telt a hétvége, stb. Eszembe jutott még néhány kérdés, azokat leírtam, ő másnap válaszolt és neki is volt néhány kérdése. Azt másnap megválaszoltam és miután elküldtem, észre vettem, hogy eltűntek a lapomról, írtam még egy emailt, h akkor ezt most így hogy?, mire másnap jött a válasz, hogy igen, bocsi, lematcheltünk valaki mással.. egyáltalán nem értettem a szitut, mivel aznap mondtak igent a másik csajnak, mikor nekem elküldték az emailt a kérdéseikkel. Na mindegy, ez így esett. Leporolja magát az ember, feláll, és újra nyeregbe ül. Kezdtem kicsit kétségbe esni, de ugyanakkor reménykedtem is, hogy nem lehetek ilyen szerencsétlen, és igenis jönni fog a család, akire várok.
Aztán megjelentek a franciák ugye. Na velük sem volt könnyű dolgom döntés szempontjából. A gyerekek életkora stimmelt, a hely stimmelt (nagyon is!), a család aranyosnak tűnt. Egy aprócska bibi, amit macskának hívnak és egy kicsit aggasztóbb dolog, hogy franciák. Na kérem, a macska ügyben már alkut kötöttem magammal az előző család kapcsán, viszont azon a tényen, hogy nem amerikai a család, nem igazán tudtam túllépni. Vagyis inkább az angolom fejlődése miatt aggódtam. Majd’ 3évet így is „elvesztegettem”, mert Londonban magyarokkal voltam körülvéve és nem kezdtem el egyből a sulit. A nyelvtudásomnak mára már sokkal magasabb szinten kellene lennie. Úgyhogy részben ezért is fűzök sok reményt az előttem álló évhez, hogy bepótoljam az összes elmulasztott angol tanulást. Remélem, hogy jobban rá leszek kényszerítve az angol beszélésére, mint Angliában. Annyi volt a „szerencsém” a családdal, hogy mivel az anyuka sokáig dolgozott minden nap, így nem tudtunk beszélni, csak a hétvégén. Örültem is neki, meg nem is. Egyrészt reméltem, hogy amíg gondolkodom, befut majd néhány család és könnyebb lesz a döntés, plusz, ha velem nem tud beszélni csak hétvégén, akkor remélhetőleg másokkal is; viszont ott volt a másik oldala a dolognak, hogy mi van, ha nem jelentkezik senki?! Szerencsére hamar befutott pár család, így az idegbaj, ami állandó vendég nálam, kezdett alább hagyni. Tesóm szerint gyomorfekélyem lesz a sok aggódástól és agyalástól, mert ez már nem normális nálam. :) Remélem nem lesz igaza, viszont tényleg hajlamos vagyok túlaggódni dolgokat és ezzel másokat is őrületbe kergetni, de hát ez van. Tudom, hogy így is szerettek!? :P Na szóval addig győzködtem magam és beszéltem lyukat mások hasába, míg arra jutottam, hogy aki mer, az nyer, és inkább hagyom őket. Elvégre amerikaiak életébe szeretnék belecsöppenni és nem franciákéba. Elvileg amerikai kultúrát megyek megismerni, nem pedig Békacomb- és Csigaországét (bár a sajtot imádom). Az amerikai lifestyle-t akarom élvezni, nem a franciát. Végül elküldtem az emailt, hogy nagyon aranyosak, kedvesek, bla bla bla, de aggódom az angolom miatt, hogy nem fejlődne úgy egy francia környezetben, szóval, merci beaucoup et au revoir.
Na de minden jó, ha jó a vége. Nagyon örülök, hogy nem mondtam igent, mert elég kétségbeesett döntés lett volna. De úgy voltam vele, hogy csak lesz jobb, vagy ha nem, akkor majd elfogadom a legutolsó családot, aki jelentkezik és lesz, ami lesz. Szerencsére nem így történt. :) Apropó, szerencse. Azt beszélgettük, hogy baromi nagy mákom volt, hogy ennyi család jelentkezett, pláne, a keleti partról, New York közeléből! Ez aztán elég ritka. Mármint, hogy ilyen sok család és ilyen közel legyen a kiszemelt városhoz. Ezért is nem mertem tovább kísérteni a sorsot, a szerencsémet! Sokan biztos már korábban elfogadtatok volna egy családot, mert volt nagyon sok szimpatikus, de úgy voltam vele, hogy kitartok az elképzelésem mellett, és kockáztatok. Én, aki a legkisebb, legegyszerűbb dolgot is túlparázom, túlbonyolítom??! Csoda, hogy nem pusztultam bele. Kacagjatok nyugodtan.. Hát nem is volt sétagalopp, az biztos. Na de bejött kérem szépen! Bejött! És végre vége lett az állandó neten lógásnak és email csekkolgatásnak, az aggódásnak, hogy vajon mikor jelentkezik az újabb család, vajon jók lesznek-e, vajon jó helyen laknak-e, mindkettőnk számára találni egy időpontot a skype beszélgetésre, stb. stb. Lehet ezért is görcsöltem rá annyira, mert nem akartam, hogy túl sokáig tartson ez az állandó készenlét. Hogy minél hamarabb magaménak tudhassak egy jó családot, és végre megnyugodhassak…
xoxo E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése