Nagy utazás

Hát az is eljött… Egyedül az utazásom napját tudtam biztosra, a többi adatot, majd csak indulás előtt 1héttel közölték. Mivel úgy volt írva, hogy kb. 1hét, így már nézegettem korábban is a honlapot. Július péntek 13-án délután pedig megjelent az adatlapom ’repülés’ fülnél minden: 2012. július 23. hétfő /

8:40 Budapest - 11:25 Kijev / 13:35 Kijev - 17:05 New York (JFK).

Eleve nem tetszett, hogy csak ilyen röviddel az indulás előtt fogom megtudni, hogy mi, hogy merre, ugyanis én nagyon szeretek értesülni mindenről időben, hogy lelkileg felkészülhessek rá, és persze kellő ideig tudjak rajta aggódni :) Na de mikor megláttam, hogy Kijevben kell majd átszállnom, azt hittem lehidalok. Mi az, hogy Kijev? Az általános átszállós helyek London vagy Frankfurt. Miért pont velem kell kicseszni?! A következő levegővételnél már lenyugodtam, és láttam, hogy nem leszek egyedül, egy litván lány is jön majd Kijevből ugyanazzal a géppel. Volt név, telószám és email cím megadva neki, így fogtam magam és másnap írtam neki, hogy úgy néz ki együtt fogunk utazni meg minden. Ellevelezgettünk az indulás napjáig, és annyiban maradtunk, hogy majd keressük egymást a kijevi reptéren.

Na de térjünk vissza oda, hogy megkaptam a repjegyet. Tudtam, hogy ilyen átszállós dolognál (még soha nem utaztam így, csak kis fapadosokkal max. 2órás utakon) lehet választani ülőhelyet és kaját (vagyis inkább megadhatod, hogy mit preferálsz), úgyhogy egyből léptem az Aerosvit ukrán légitársaság honlapjára csekkolni a bőröndöt, kézipoggyászt (ne röhögjetek, most becsületesen egy db-bal készültem elindulni), meg mindent, de nem igazán találtam semmit. Majd kaptam egy kis segítséget egy sorstárstól (köszi Vivi!) és továbbítottam az okosságot a litván lánynak is. Bejelöltem, hogy ablak mellé szeretnék ülni, majd következett a kaja. Na mármost, én úgy képzeltem, hogy lesz kb. 3féle menü, abból ráböksz valamelyikre, ’oszt’ jó étvágyat. Hát hogyne. Fel volt sorolva, hogy bébi kaja, gyerek kaja, kosher, alacsony kalóriájú, alacsony sótartalmú, vega, meg ilyen olyan kaja. A sok sz@rból kiválasztottam egyet, remélve, hogy majd nem valami zöldségudvart raknak elém.

Július 20-án mentem az Ocsmányirodába (én csak így hívom) kiváltani a nemzetközi jogosítványt. Elköszöntem még néhány barátomtól, elmentünk még ajándékot venni a családnak, meg hasonlók. Majd elkezdtem pakolni, mi? Ti csak azt hiszitek :) Rám, a „ne hagyj semmit az utolsó pillanatra” elv sem vonatkozik. Szörnyű vagyok, tudom. Szóval kíváncsiak vagytok, mikor kezdtem el pakolni? Pakolni az előttem álló 1évre olyan dolgokat, amikre szükségem lehet? Vasárnap este 10órakor! Hétfőn reggel 6:40-re kellett a reptéren lenni, otthonról pedig 2:00-re volt tervezve az indulás. Vasárnapi ebéd után még elmentünk Nagymamámhoz elköszönni, keresztlányomékhoz beugrottunk, meg a másik nagyszülőktől is elköszöntem. Unokatesómék nem voltak otthon, mikor mentünk, úgyhogy ők jöttek elköszönni, és még egy Lillangó is beszállt egy ölelésre (érti, aki érti)…

Ha hiszitek, ha nem, sikerült bepakolni. De azt, ahogyan a végeredmény megszületett, azt komolyan mondom, videóra kellett volna venni. Terveztem is egyébként, de aztán valahogy kiment a fejemből, ahogy az is, hogy legalább lefényképezzem. Na mindegy, szerintem el tudjátok képzelni. Milliószor bepakolni, kipakolni, súlyt csekkolni, majd újból nekifutni egy kicsit kevesebb cuccal, ami megint csak nem jön össze, így újból átgondolni, mi is lehet a nélkülözhetetlen, majd addig-addig folytatni a műveletet, míg olyannyira leredukálod a nélkülözhetetlent, hogy szinte mindenre azt mondod: áá, majd veszek ott. Így történt az a szomorú eset, hogy sajnos a tervezett ruháim-cipőim-kiegészítőim felét sem tudtam elhozni.. Az óriásbőröndöm, így is 23,6 kg-ot mutatott, az 1db! kézipoggyászom pedig… nem is merem leírni, de elég, ha annyit mondok, hogy pár napig a jobb oldalamra lerokkantam? (no komment :P ) Az gondolom egyértelmű, hogy egy percet nem aludtunk Anyával, mivel a pakolás után már készülődni kellett az induláshoz: zuhany, hajmosás/vasalás, öltözés, szenyógyártás az útra, stb., és kivételesen valahogy sikerült időben elindulnunk. Én az út nagy részét természetesen átaludtam, de eleinte csak kattogott az agyam, hogy vajon mit sikerült otthon hagyni, minden rendben lesz-e a bőröndökkel, stb.

6körül már be is fékeltünk a reptéren, úgyhogy volt idő bőven. Vártunk a kiírásra majd elsőként lépdeltem a check-olós pulthoz, és szépen mosolyogva (magamban sűrűn imádkozva) lerendeztük, amit kellett és a csomagom már el is tűnt.. Igen, ismét megúsztam a majdnem 1kg túlsúlyt, annyi „gond” volt csak, hogy a hölgyemény nem tudta kinyomtatni a Kijev-NY beszállókártyámat. De minden más megvolt, úgyhogy már csak a búcsú maradt hátra. Nem mentem befelé egyből, próbáltam kihasználni minden percet a szüleimmel, de végül könnyes szemmel elváltunk és hamarosan a kapu előtt találtam magam.. Ott még pár telefonhívás és jött a busz, hogy elvigyen a repcsihez. (Igen, itt sem kaptak el a kézipoggyásszal :P )

Azt hittem lehidalok, mikor megláttam a repülőgép méretét, ami Kijevbe volt hivatott szállítani minket. Olyan apró méretű volt a gép, hogy a körülötte lévő Lufthansa, thai és izraeli madarak mellett egy kis hangyának tűnt. És belülről sem sikerült kellemesen csalódnom. Először is, azokat a kézipoggyászokat is be kellett rakni a gép aljába, amik nem csak egy női kézitáska méretűek voltak. Mivel az enyém épp nem ilyen, rajtam volt a sor, hogy megváljak tőle arra a másfél-2órára. Természetesen ki kellett vennem belőle minden fontosabbat, szóval szinte mindent. Mivel általában a fontos dolgokat teszi az ember a kézipoggyászába, nem igaz? Na mindegy, felkaroltam, amit kellett és bemásztam a gépbe. Szó szerint! Ugyanis belül úgy nézett ki az egész, hogy jobb oldalon egyesével, bal oldalon, meg kettesével voltak az ülések. Össze kellett húznom magam, mert alig fértem el. Gőzöm sincs, hogy jutna fel egy nagy darab fickó… Egyből leesett, hogy miért is kellett feladni a kézipoggyászokat is: hát a fejünk felett akkora volt a hely a csomagnak, mint a Szabolcs Volán járatain. Mondjuk a laptopom meg pár papír befért volna. Viszont utólag nem adtam volna oda, mert az előttem lévő ülés alatt vígan elfért volna a batyu, de hát ez van. Nagy nehezen befészkeltem magam a helyemre (legalább megkaptam, hogy ablak mellett ülhettem) és alig vártam, hogy landoljunk Kijevben, annak ellenére, hogy még el sem indultunk. És még úgy kb. 1órán keresztül álltunk parkoló üzemmódban, majd csak aztán indultunk. A steward-ok reggeli gyanánt csokis 7days-t és teát/kávét/gyümilevet/vizet szolgáltak fel. A mellettem ülő nénike magyar volt és az ő jegye is New York-ba szólt a barátnőjével egyetemben. Megörültem, majd hozzájuk csapódtam, hogy biztosra menjek az átszállásnál, de nem is lett volna rá szükség, mivel minden ki volt írva. Végig mentünk a tömeg után, meg ki is volt írva, hogy „transit passengers/transfer passengers” (átszálló utasok), és az átvizsgálós részhez lyukadtunk ki. Mivel nekem nem tudták Pesten kinyomtatni a beszállókártyámat innen NY-ba, így oda kellett mennem egy pulthoz, ahol kinyomtatták nekem, majd sorba állás következett, átvizsgálás, aztán mentem a kapuhoz. Meglepetésemre itt is volt még egy átvizsgálás, és hát innen is késve indult a gép. A litván lánnyal sajnos nem tudtam már beszélni, de a repülőn megláttuk egymást és intettük, hogy majd leszállásnál. Megtaláltam a helyem az ablaknál, ahova foglaltam, és egy svéd fiú ült mellettem, bár inkább mondtam volna, valami arabnak. A tesójával utazott (ez később derült ki), aki megkért, hogy nem cserélnénk-e helyet, vagy nagyon szeretnék az ablaknál ülni. Hát mivel az ő helye középen volt, így mondtam, hogy bocsi, de igen, kifejezetten ide kértem a jegyet. Mondta, hogy persze nem gond. Nagy nehezen elindultunk, majd kb. 1óra múlva, már hozták a kaját. Hát nem voltam elájulva, de sokat sem vártam a megjelölt alacsony kalóriájú ételtől. Ja, és amin ki voltam akadva, hogy ugyanazt kaptam vacsira is (otthoni idő szerint kb. 9óra körül)!

Ebéd

Vacsora (gondolom feltűnt, hogy az egyetlen különbség az elrendezés)

A mellettem lévő fiú nem tudom, hogy választott-e különleges kaját (lehet, hogy nem, mert ő később kapott enni, mint én), de neki sokkal finomabbnak is tűnt, ami a tányérjában volt. Sőt, ő desszertnek egy szelet sütit kapott :) Ebédre valami pörkölt félét láttam, vacsira meg halat asszem. De neki is volt gyümölcs, meg a süti természetesen :P Itt is kínáltak üdítővel, kávéval, vízzel. A ’padtársam’ nagyon aranyos volt. Pl. mikor kértem vizet, a hölgyike nem hallotta, erre ő kikérte nekem. Meg megkínált a cukorkájából is, de bár ne vettem volna belőle. Azt sem tudtam, hogy küzdjem le, olyan bűn rossz volt. Úgyhogy megpróbáltam egy az egyben lenyelni és nem megfulladni. Na meg az I-94-es papír kitöltésénél kölcsön adta a tollát, meg mutatta, hogy kell kitölteni. Beszélgettünk párszor, de inkább zenét hallgatunk, meg ő is sokat aludt meg én is, mivel nem volt semmiféle filmvetítés, sőt a mini tv-knek még csak nyoma sem volt, nem láttak el se repülési információkkal, se semmivel…

A késés ellenére azért időben megérkeztünk. Megint nyomás a tömeg után, persze csak miután bevártuk egymást a litván lánnyal. Ruta-nak hívják egyébként, azt hiszem még nem említettem. Próbáltunk dumálni a sorban, de valahogy mind a ketten idegesek voltunk, és nem mélyültünk bele semmibe. Következett az emigrációs pult, ahol egy jó fej csoki pasihoz kerültem. Odaadtam a papírokat, majd ujjlenyomat-ellenőrzés közben megkérdezte, hogy miért jöttem. Mondtam neki, hogy ügynökségen keresztül au pair leszek egy családnál. Viccesen megjegyezte, hogy hát neki is kellene egy bébiszitter, majd mondtam, hogy ezzel már elkésett. Összemosolyogtunk és megkaptam a 2db pecsétet, aztán kellemes időtöltést kívánt az Amerikai Egyesült Államokban :) Miután megkaptuk a pecséteket, várnunk kellett egy darabig a bőröndökre, végül elindultunk kifelé. Először nem láttuk az ügynökség emberét, úgyhogy mondtam Ruta-nak, hogy én ott maradok a bőröndökkel, ő meg menjen egy kört. Hamar visszajött és mondta, hogy ott van az ürge, csak mi pont az ellenkező irányba jöttünk, mint ahol ő állt. Vártunk még néhány lányra, közülük az egyik hamarosan be is futott. Brazíliából érkezett, sajnos nem bírtam megjegyezni a nevét, ő Atlantába ment az orientáció után. Váltottunk pár szót ki hova megy, milyen a család, gyerekek, majd lassan befutott még vagy 8! másik brazil lány. Ruta-val csak pislogtunk, hogy az igen, és meg is jegyeztük, hogy alig szóltak hozzánk. (Másokkal sem igazán beszéltek az egész orientáció alatt. Csak úgy, mint a németek.) Akadt viszont egy probléma. Az egyik lány otthon felejtette a vízum után a második legfontosabb iratot, ami nélkül nem ér semmit az egész. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem küldenek haza ilyen esetben, hanem elvisznek egy irodába, ahol csinálnak új papírt. Ez viszont órákba telhet… Nem tudom végül mennyi ideig vártunk a csajra, de nekem, egy örökkévalóságnak tűnt. Hogy lehet valaki ennyire szétszórt??!! Nekem pl. hozzá volt tűzve az a papír az útlevelemhez. Ha akartam volna, sem tudtam volna otthon hagyni. Ráadásul a lelkünkre kötötték, hogy ez a két dolog a legeslegfontosabb -plusz, amit a repülőn kaptunk, hogy töltsük ki- ezek nélkül nem létezünk. Nem is hordhatjuk magunknál, hanem otthon kell őrizni biztos helyen. Közben már a kefét ettük, főleg én, mert addigra már 2éjszakát nem aludtam. Végre valahára megérkezett a csaj, minden oké, minden megvan és útnak eredtünk. Bentről úgy tűnt, hogy nincs valami jó idő, na de amint kiléptünk a terminálból, úgy megcsapott a hőség, az a fülledt, büdös levegő, hogy azt hittem hőgutát kapok. Az egész testem ragadt, az egyenesre vasalt göndör hajam megindult kunkorodni és szakadt rólam a víz. Alig hittem, hogy beüljünk a kocsiba. Pár percet várni kellett, addig a brazilok fotózkodtak, dumáltunk a fickóval, majd megfékelt 2 kocsi az orrunk előtt. Mi (Ruta, én meg 4brazil) hatan mentünk az egyikkel, a többiek meg a fickó, a másikkal. A sofőr (egy idősebb nénike volt) azon szent szúrásban nyomatta a légkondit, amit a kb. 1órás út első 15percéig nem is bántam. Onnantól kezdve, azt hittem megfagyok. Rendesen fájtak a csontjaim, telibe kaptam a jéghideg levegőt a fejemre/mellkasomra, hiába zártam el a nyílást. Úgyhogy magamra vettem a bőrdzsekimet is (már eleve rajtam volt a rövid ujjú átmeneti kis kabátom), de ez csak felülről segített rajtam, a lábam viszont lefagyott. Mikor kiszálltunk a kocsiból a szálloda előtt, újabb hőgutát kaptam. Eszméletlen hőmérséklet különbséget csinálnak! Jó jó, kell a légkondi, de könyörgöm, ne 15fokon használjuk már ha kint van kb. 40!!!! Na mindegy. Gyors eligazítás következett, amíg a bőröndjeinket felvitték a szobákba…

Folyt.köv.!

xoxo E