1.nap (hétfő)
Szóval a szállodába érkezésnél hagytam abba. Már nem is tudom, mennyi lehetett az idő, de olyan este 8óra után az tuti. Én mindenesetre hulla voltam. Egy idősebb néni fogadott minket. Az az igazság, hogy ezek itt annyira jól tartják magukat (nekik nem kell annyit aggódniuk a holnap miatt, mint nekünk, magyaroknak), hogy lehetetlen megállapítani a korukat. De az is lehet, hogy csak nekem nem megy :) Na mindegy, szóval ez a hölgyike, Vicki (nem biztos, hogy így írják) köszöntött minket és bevezetett az előadóba. Gyorsan felvázolta a másnapi menetrendet, kaptunk egy paksamétát mindenféle okossággal, meg tollat, pólót. Borítékokat osztott még szét, amiben néhány család befizette az au pair-ét a New York City Tour-ra (olyan 68$ körül volt, ha jól emlékszem). Engem nem fizettek be és én magamat sem, mivel kb. 1órányira lakom Manhattan-től, így gondoltam felesleges pénzkidobás. Szóval, míg ez a villámtájékoztató zajlott, a londinerek felvitték a csomagjainkat a szobákba, mi pedig vacsizhattunk az étteremben. Nem sok kaja maradt, de még egy kis tésztára futotta, meg gyümölcsre, majd uzsgyi fel a szobába aludni. 3ágyas szobákban volt az elhelyezés, ebből az egyik pótágy. Egy lány már előttem érkezett, váltottunk pár szót, hirtelen bemutatkozás, gyors zuhany, majd alvás. Valamikor hajnalban megérkezett a harmadik lakó is, csak félálomból emlékszem rá, hogy észleltem és köszöntem neki. Mind a ketten németek, Jessica és Olga. Úgy volt, hogy olyanokat raknak egy szobába, akik később egy körzetben is lesznek, de végül csak Jessica meg én tartozunk ugyanahhoz.
2.nap (kedd)
Reggel 7-kor megvolt a telefonos ébresztő. Összekészültünk, majd együtt lementünk reggelizni. Minden reggel ugyanazok voltak terítéken, isteni volt és pakoltam ám bőven a rengeteg finomságból.
Ruta-t (litván) nem láttam és mivel a szobatársaimon kívül más ismerős fejet sem, így egy asztalhoz ültünk. Nem sokat szóltunk egymáshoz egész idő alatt, mert ők többnyire együtt lógtak és folyton németül beszéltek. Én néha próbálkoztam, de mivel ők elvoltak egymással, így én sem törtem magam annyira. Reggeli után megtaláltuk egymást Ruta-val, sőt lett még egy pajtásunk neki köszönhetően egy dél-afrikai lány személyében. Kim-nek hívják, és ha hiszitek, ha nem, félig magyar! Bizony, én is alig akartam hinni a fülemnek, mikor mondta, hogy az apukája magyar, az anyukája meg német. Na, mekkora esély volt erre, mi?? Hogy Amerikában, ahol alig 1napja tartózkodom, egy szállodában találkozok egy olyan lánnyal, aki félig magyar, félig német és Dél-Afrikában él?? Eszméletlen :) Nagyon megörültem neki, főleg mikor mondta, hogy velem egyidős :) Ő meg annak, hogy végre valaki ki tudja mondani a vezetéknevét :) Kim mondhatni „visszatérő vendég”, mivel 4évvel ezelőtt már végigcsinálta ugyanezt a procedúrát és az akkori családja most visszahívta magukhoz. Azóta egy újabb gyerekkel gyarapodtak, de végig tartották a kapcsolatot, mióta először volt au pair náluk. Szóval így hárman lettünk nagyon jóban, szuper jó fejek mindketten, és remélem, hogy meg is marad a kapcsolat. Bár Ruta Chicago külvárosában lakik, én úgyis tervezek oda egy városlátogatást, Kim meg maradt Stamfordban és neki is kb. ugyanannyi idő bejutni a Citybe, mint nekem.
Az előadás 8.30-12.15-ig tartott. 150 lány volt az orientáción, ebből 83 au pair, a többi az Educare programban vett részt. (Educare: mikor kevesebb a gyerekvigyázás, na meg a pénz is, és több a tanulás) Ebből a 83 lányból majd’ a fele volt német, majd’ a másik fele brazil és elvétve maradtunk néhányan más európai országból. Én voltam az egyedüli magyar természetesen, Ruta is egyedüli volt Litvániából és Kim is Dél-Afrikából. Volt egy pár francia, svéd, cseh, szlovák, thai, holland, meg egy jamaicai. Az előadást egy roppant aranyos, nagyon jó fej, nagyon vicces öreglány tartotta, Jody. Akkora hangja volt, hogy mikrofon sem kellett neki, gyönyörűen beszélt, lassan, artikulálva. Mindent értettem. Annyi poént lőtt, hogy nem győztünk nevetni rajta. Mindenki mondja, hogy az orientáció milyen unalmas, hát én nagyon jól szórakoztam :) Nem sokszor lankadt a figyelmem, pedig az időeltolódás miatt, nem voltam valami fitt és friss. Az előadás egyébként arról szólt, hogy Jody próbálta minél jobban bemutatni nekünk Amerikát és az amerikaiakat, elmondta, hogy mi a szerepe a Community Counselor-nek (területi tanácsadó az au pair-eknek, aki összefogja, segíti a lányokat a körzetben és minden hónapban találkozókat szervez), és mi a három legfontosabb NEM. 12.15-15.00 között ebéd és szabad program volt. Csak egy észrevétel: képzeljétek el, hogy minden kajálásnál az asztalon nem egy kancsó víz, hanem egy kancsó kóla volt elhelyezve. Víz is volt természetesen, csak nem az asztalon és ugye, ha az ember nem látja, akkor nincs is eszében, így mindenki a kólát vedelte. Hihetetlenek ezek az amerikaiak..
 |
| A reggeli minden nap |
Ruta-t (litván) nem láttam és mivel a szobatársaimon kívül más ismerős fejet sem, így egy asztalhoz ültünk. Nem sokat szóltunk egymáshoz egész idő alatt, mert ők többnyire együtt lógtak és folyton németül beszéltek. Én néha próbálkoztam, de mivel ők elvoltak egymással, így én sem törtem magam annyira. Reggeli után megtaláltuk egymást Ruta-val, sőt lett még egy pajtásunk neki köszönhetően egy dél-afrikai lány személyében. Kim-nek hívják, és ha hiszitek, ha nem, félig magyar! Bizony, én is alig akartam hinni a fülemnek, mikor mondta, hogy az apukája magyar, az anyukája meg német. Na, mekkora esély volt erre, mi?? Hogy Amerikában, ahol alig 1napja tartózkodom, egy szállodában találkozok egy olyan lánnyal, aki félig magyar, félig német és Dél-Afrikában él?? Eszméletlen :) Nagyon megörültem neki, főleg mikor mondta, hogy velem egyidős :) Ő meg annak, hogy végre valaki ki tudja mondani a vezetéknevét :) Kim mondhatni „visszatérő vendég”, mivel 4évvel ezelőtt már végigcsinálta ugyanezt a procedúrát és az akkori családja most visszahívta magukhoz. Azóta egy újabb gyerekkel gyarapodtak, de végig tartották a kapcsolatot, mióta először volt au pair náluk. Szóval így hárman lettünk nagyon jóban, szuper jó fejek mindketten, és remélem, hogy meg is marad a kapcsolat. Bár Ruta Chicago külvárosában lakik, én úgyis tervezek oda egy városlátogatást, Kim meg maradt Stamfordban és neki is kb. ugyanannyi idő bejutni a Citybe, mint nekem.
 |
| Én, Kim, Ruta |
 |
| Taco és kukoricaleves |
3.nap (szerda)
7.00-kor telefonos ébresztő, majd 8.30-ig reggeli. Ugyanaz a menü, jól megpakoltam a tányéromat ismét, és a vödör Starbucks-os kávé sem maradt el.
Egész nap elsősegély oktatás volt, vöröskereszt előadás. Ez nem volt annyira szórakoztató, sem vicces (bár próbálkoztak többször is, valahogy nem jött össze), itt többször elkalandoztak a gondolataim. Nem tehetek róla, nekem jobban tetszett az öreglány dumája :)
Az előadás 8.30-5.30-ig tartott, ebédszünettel megszakítva 12.30-13.30 között.
Hál istennek, nekem nem volt túl hosszú ez a nap, mivel a többség az oktatás után elment a New York-i városnézős túrára. Alig néhányan maradtunk a szállodában, de gondoskodtak rólunk, úgyhogy kaptunk vacsit a rendes étteremben. Kim sem ment a túrára, mivel neki már nem volt új, de a családja elvitte őt vacsorázni, úgyhogy egyedül költöttem el a fenséges csirkés quesadilla-mat, közben tesómmal skype-oltam :)
Vacsi után tettem egy kört a frissnek sajnos nem mondható levegőn (olyan fülledt, ragadós meleg volt végig, hogy ihaj). Majd szép nyugisan lezuhanyoztam, tv-t néztem, neteztem, pakolásztam a motyómat az üres szobában, mivel Jessica is meg Olga is a túrán voltak. Elvileg olyan este 11-ig tartott volna, de a nagy forgalom miatt, csak olyan éjfél után értek vissza. Én már addigra húztam a lóbőrt.
 |
| Mennyei volt |
Hál istennek, nekem nem volt túl hosszú ez a nap, mivel a többség az oktatás után elment a New York-i városnézős túrára. Alig néhányan maradtunk a szállodában, de gondoskodtak rólunk, úgyhogy kaptunk vacsit a rendes étteremben. Kim sem ment a túrára, mivel neki már nem volt új, de a családja elvitte őt vacsorázni, úgyhogy egyedül költöttem el a fenséges csirkés quesadilla-mat, közben tesómmal skype-oltam :)
 |
| Yumm |
 |
4.nap (csütörtök)
6.30-kor telefonos ébresztő, majd reggeli 7.00-7.45-ig. A nagy bőröndöket már útra készen kellett hagyni a szobákban, a szobakártyákkal együtt. Az előadás alatt folyamatosan szállították az összes csomagot a gyűjtőhelyre, ahonnan majd később kocsival/busszal vittek minket tovább. Egyedül a kézipoggyászt kellett magunknál tartanunk. Az előadás 8.00-15.00-ig tartott ebédszünettel megspékelve 12.00-13.00 között.
Jody először kérdésekre válaszolt, majd jött a gyerekvigyázós téma. Hogy hogyan kell gondját viselni a különböző korosztályú gyerekeknek, milyen nevelési módszereket tudunk, milyen hatással van a tv a kölykökre, stb. Volt csoportos munka is, pl. hogy mit gondolunk az amerikai gyerekekről, az amerikai nőkről/férfiakról, vagy, hogy milyen elfoglaltságot tudnánk egy esős napon kitalálni különböző korosztályú gyerekeknek, stb.. Utána ezeket átbeszéltük, majd jöttek megint a sztorik, a viccek, és a többi és a többi. Végül csináltunk egy statisztikát, hogy ki honnan jött, hova megy, hány gyereke lesz (volt aki hat!,ismétlem 6db gyerekre fog vigyázni) milyenek a szülők, milyenek a kölykök, stb.
 |
| Valami babos pörkölt féleség meg marhapörkölt. Nagyon fincsi volt. |
Jody először kérdésekre válaszolt, majd jött a gyerekvigyázós téma. Hogy hogyan kell gondját viselni a különböző korosztályú gyerekeknek, milyen nevelési módszereket tudunk, milyen hatással van a tv a kölykökre, stb. Volt csoportos munka is, pl. hogy mit gondolunk az amerikai gyerekekről, az amerikai nőkről/férfiakról, vagy, hogy milyen elfoglaltságot tudnánk egy esős napon kitalálni különböző korosztályú gyerekeknek, stb.. Utána ezeket átbeszéltük, majd jöttek megint a sztorik, a viccek, és a többi és a többi. Végül csináltunk egy statisztikát, hogy ki honnan jött, hova megy, hány gyereke lesz (volt aki hat!,ismétlem 6db gyerekre fog vigyázni) milyenek a szülők, milyenek a kölykök, stb.
Délután 3-kor aztán, uccu neki, rohangálás, idegbaj, búcsúzkodás. Addigra már mindenki nagyon izgult a találkozás miatt, hogy vajon milyen lesz a család, hogyan üdvözöljük egymást, stb. Ez egész nap érezhető/látható volt szerintem.
Hatunkat (2német, 2brazil, 1svéd, meg én) vitt egy kisbusz a JFK reptér, különböző termináljaira. Dumáltunk egész úton: ki hova megy, hány gyerek, milyen a ház, milyenek a szülők, stb. Én a svéd lánnyal ugyanarra a terminálra mentem, ő tovább San Francisco-ba én meg csak lejjebb 2 ajtóval, ahol várakoznom kellett a családra. Mondták, hogy hova kell mennem: az American Airlines check-olós részének a D bejáratához. Egész végig ott álldogáltam közvetlenül az ajtónál, hogy ha belépnek rajta, akkor még véletlenül se kerüljük el egymást. Na meg persze nézelődtem azért minden irányba, mert ugye sose tudni. Azt mondták, hogy 4-5óra között kell jönniük, de ha 6-ig nem jönne a család, akkor fel kell hívni az ügynökség vészhelyzet esetén használandó telefonszámát. Próbáltam wifi-t befogni, de nem sikerült, úgyhogy csak álltam, vártam a családot, hogy mi van már, néztem az órát, ami sietősen közeledett az 5-höz. Na egyszer csak megláttam őket. Először nem voltam benne biztos, hogy ők azok, úgyhogy nem mertem utánunk menni, mert mi van, ha mégsem ők (ja persze, biztos nagy volt a valószínűsége, hogy egy anyuka és 3db apró pulya (pulya=gyerek, kölyök) nem a hármasikres családom lesz, mi?) és közben elszalasztjuk egymást.. Úgyhogy nyújtogattam a nyakam, próbáltam beazonosítani őket, majd mikor felém fordultak, akkor már tudtam, hogy ők azok. Fogtam a motyót, és mivel szaladni nem tudtam a súlyuk miatt, így csak gyors lépdeltem, nehogy elinduljanak más irányba. Egészen addig nem vettek észre, amíg eléjük nem álltam, hogy hé-hahóó én lennék az új lakó :) Nem volt se ölelke, se kézfogás se semmi. Anyuka fogta a 3kölök kezét, én meg vonultam utánunk, le a parkolóba a kocsihoz…
 |
| A motyó felsorakoztatva a szálloda előtt. Ez csak egy nagyon apró részlet az összesből |
Hatunkat (2német, 2brazil, 1svéd, meg én) vitt egy kisbusz a JFK reptér, különböző termináljaira. Dumáltunk egész úton: ki hova megy, hány gyerek, milyen a ház, milyenek a szülők, stb. Én a svéd lánnyal ugyanarra a terminálra mentem, ő tovább San Francisco-ba én meg csak lejjebb 2 ajtóval, ahol várakoznom kellett a családra. Mondták, hogy hova kell mennem: az American Airlines check-olós részének a D bejáratához. Egész végig ott álldogáltam közvetlenül az ajtónál, hogy ha belépnek rajta, akkor még véletlenül se kerüljük el egymást. Na meg persze nézelődtem azért minden irányba, mert ugye sose tudni. Azt mondták, hogy 4-5óra között kell jönniük, de ha 6-ig nem jönne a család, akkor fel kell hívni az ügynökség vészhelyzet esetén használandó telefonszámát. Próbáltam wifi-t befogni, de nem sikerült, úgyhogy csak álltam, vártam a családot, hogy mi van már, néztem az órát, ami sietősen közeledett az 5-höz. Na egyszer csak megláttam őket. Először nem voltam benne biztos, hogy ők azok, úgyhogy nem mertem utánunk menni, mert mi van, ha mégsem ők (ja persze, biztos nagy volt a valószínűsége, hogy egy anyuka és 3db apró pulya (pulya=gyerek, kölyök) nem a hármasikres családom lesz, mi?) és közben elszalasztjuk egymást.. Úgyhogy nyújtogattam a nyakam, próbáltam beazonosítani őket, majd mikor felém fordultak, akkor már tudtam, hogy ők azok. Fogtam a motyót, és mivel szaladni nem tudtam a súlyuk miatt, így csak gyors lépdeltem, nehogy elinduljanak más irányba. Egészen addig nem vettek észre, amíg eléjük nem álltam, hogy hé-hahóó én lennék az új lakó :) Nem volt se ölelke, se kézfogás se semmi. Anyuka fogta a 3kölök kezét, én meg vonultam utánunk, le a parkolóba a kocsihoz…
Folyt.köv.!
xoxo E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése